A kamera előtt

Eljött hát a pillanat, hogy közelebről is megismerjük egymást az új barátommal, aki remélhetőleg egész életem során mellettem lesz, jóban és rosszban is. 

Ő nem is, mint a 
CAMERA! 

Lehet elsőre furának hangzik, de mindig is olyan gyerek voltam, aki szeretett középpontban lenni, hogy mindenki rá figyeljen. Korán elkezdődött bennem ez a szerepelés kényszer. Kicsitként mindig is arról álmodoztam, hogy majd színész leszek. Sztár, akit körül rajongnak majd a nézők. 
Olyan ötödik osztályos lehettem, amikor vettem a bátorságot magamon és jelentkeztem az iskolai színjátszókörbe. Úgy gondoltam, hogy ez jó kedvcsináló lehet számomra, hogyha tényleg ezzel szeretnék majd foglalkozni. Általában főszereplőnek jelentkeztem mindig, hogy mindenki rám figyeljen. De nem csak szerepeket vállaltam, hanem ünepélyeken való szavalás, versmondás felkonferálás. 
Amikor elkerültem gimnáziumba akkor már éreztem magamon, hogy talán mégse az én világom ez a színészség. Azonban egy tanár által, aki ismert onnan ahonnan jövök gondoskodott róla, hogy a gimnáziumban is folytassam az állandó fellépéseket ünnepélyeken vagy eseményeken. Az érettségi felé közeledve éreztem, hogy nekem nem ez kell. Nem tudok énekelni se, nem szeretnék szerepeket jászani, hanem inkább egyszerűen magamat adni. 

Az érettségi után egy év munkával töltött időmben sokat gondoltam rá, hogy mit szeretnék csinálni. Édesanyám is segített benne, hogy bevalljam az igazat. Ő találta meg nekem ezt a szakot és Pázmányt is. Érdekelt a média rég óta és, amint utána néztem az iskolának  tudtam, hogy ide szeretnék jönni és 

MŰSORVEZETŐ SZRETNÉK LENNI!

Azonban, hogy a témába vágjunk kedden órai feladatként kaptuk, hogy egymásról portré fotót kell készítenünk. Az egyik évfolyam társammal egyből munkának is láttunk. Hoztuk a kamerát, a lámpákat, állványokat, derítőt, ami egy rendes portréhoz kell. Ő fotózott és én voltam az "alany". A kedvencem hűen ábrázolja a személyiségemet. De a szöveg helyett beszéljenek inkább a képek.