Joker - Különböző filmelméleti megközelítésekben

A filmpszichológián belül Gibson 1978-as ökológiai megközelítését, illetve Julien Hochberg és Virginia Brooks kognitív pszichológiai megközelítését fogom összevetni  a 2019-ben megjelent Joker című filmmel.

A filmelmélet alapgondolata, hogy a felvevőgép, a vetítő, a film és a vászon együttese olyan készülék, amely a valós események átélésével megegyező érzékelési helyzetet képes létrehozni. Azaz a film érzékelési szempontból egy teljesen valós szituáció élményt alakíthat ki a nézőben. Amiben sokat segít a kamera mozgása és beállításai lehetővé teszik, hogy tájékozódni tudjuk a vásznon megjelenő világban. A filmeknek mindig feltételezni kell egy nézőt, hogy a beállításokkal és kameramozgásokkal adott néző érzékeléseit és gesztusait figyelembe tudják venni. Ahogy ennek az elméletnek úgy a Jokernek is ez volt a fő célja, hogy egy olyan valós cselekményt vázoljanak fel, ami a mai világban is előfordulhat. Véleményem szerinte a film kamera mozgásai és beállításai hűen ábrázolták az adott kor szellemét. Munkanélküliség, bűnözés és a nincstelenség uralkodik a romokban heverő városban. Amint elkezdődik a film mintha visszarepülnénk a 80-as évekbe.

Julien Hochberg és Virginia Brooks 1970-es kognitív pszichológiai megközelítése szerint 

"A néző nem csupán megfigyeli és regisztrálja a valóságban történteket, hanem "feldolgozza" a kapott adatokat bizonyos mentális sémák segítségével. Így van ez a filmmel is. Meg kell vizsgálni azon mentális sémákat, melyek segítségével a filmen látottaknak értelmet adunk."

Ez a Jokernél sincsen másképp. Ott is sémák alapján dolgozzuk fel a cselekményeket. A séma tartalmazza mindazt, amit tudunk. Könnyen tudatosul bennünk a nézőben, hogy Arthur Fleck bohócként dolgozik és édesanyjával, Penny-vel él Gotham City-ben. Már az elején észrevesszük a viselkedésén rajta, hogy mentális betegsége van és a társadalom peremére került. Sajnáljuk, mert ahogy megismerjük szembesülünk vele, hogy nem tett semmi rosszat az életében. Csak az állandó az elutasítás áttörhetetlen falaiba ütközött, ami kétségbeesést és szomorúságot alakított ki nála. Egy szerencsétlen figura, akit kinevetnek és lenéznek betegsége miatt. Így már az elején értelmet adunk a látottaknak. Abban biztosak lehetünk, hogy őrült és deviáns, azonban ízig-vérig emberi figurát ismerhetünk meg benne, aki nem született szörnyetegnek, hanem a környezete tette azzá.

Julien Hochberg és Virginia Brooks elmélete szerint: 

"Első látásra a film a valóság pontos másolata, olyan optikai mező, melynek tere a valós esemény teréhez hasonlít. Azonban, ha a tér-idő dimenziót vizsgáljuk, rájövünk, hogy a film nem másolat, hanem konstrukció."

Valóságot helyzetet kapunk a Jokberben? Igen! Az esemény valós időben és valós tereket hoz létre? Igen! Azzal vitatkoznék, hogy egy elképzelést kapunk, mert nagyon is valóságos helyzetet mutat be nekünk ez a film. Nem egy szuperhőst vagy gonoszt mutat be, akinek szuperereje van. Hanem egy egyszerű élő embert, akit senki sem tud megérteni. Ez a film egy olyan témát feszeget, ami teljesen valóságos és a mai modern társadalmunk része. Így a néző egy idő után a bőrén érzi a Jokert érő összes kudarcot és tragédiát, emiatt furcsa mód azonosulni kezd a karakterrel. A film saját bőrén érezteti a nézővel, hogy milyen könnyen is válik valaki szörnyeteggé. Ráébresztve ezzel az emberek belsőjében szunnyadó gonoszra. A film alapvetése szerint nem létezik jó és rossz, kiváltképp nem jó és rossz ember. Csak a körülmények, mivel csak a körülmények emelhetik magasba, illetve taszíthatják a mélybe az embert.

A filmek tere alapból kétdimenziós (minden filmre igaz), de csak a film terében mozgó kamerák külső perspektíváinak összerakásából tudjuk a fejünkben 3 dimenziós térré alakítani. Tehát a térmélység nem "természetesen" van benne a filmben, hanem ezt a néző konstruálja meg a rendelkezésére álló adatokból és sémákból. Ezeket is jól használják a filmben, amikor az utcán üldözi a gyerekeket, a lépcsős jelenet, a metrós jelenet és még rengeteg jelenetben is olyan kamera mozgást kapunk, amitől a néző megkapja a 3 dimenziós élményt. Eltudja helyezni az adott térben és helyzetben. Sokat segít benne, hogy több kamera beállításból is kapunk egyet jelenetet.

Felteszik a kérdést, hogy "Mit is tesz a néző?" A néző fejében van egy sor "kognitív térkép", ami cselekedetekre, alakokra és különböző dolgokra vonatkozó mentális sémák. Ezek alapján értelmezzük a látványt. Egyes beállítások egymásra utalnak, néha visszatérnek a kezdeti establishing shot-ra (reestablishing shot) és azokra a totálokra, melyek összképet adnak, melyben elhelyezhetjük az egyes részeseményeket. A film végén is kapunk olyan totálokat, amik visszatérnek a kezdetekre, hogy utána összképet kapjunk a filmről és megértsük. Mint például, amikor azt hisszük barátnője van, de igazból beképzeli magának Arthur. Véleményem szerinte a Joker film láttán sokan megkérdőjelezik saját identitásukat. Mivel a néző a film által nyújtott élményt magával viszi és még jó ideig ott fog motoszkálni a fejében. Rádöbbenünk, hogy lehet legbelül nem is vagyunk jobb emberek Jokernél. Pusztán egy jobb helyen, jobb életkörülmények mellett élhetünk.

Horváth Benjámin