Parametrikus elbeszélésmód a Memento című filmben

Christopher Nolan második nagyjátékfilmje a Mementó 2000-ben jelent meg, Jonathan Nolan "Memento Mori" című novellája alapján. Főszereplője Leonard Shelby (Guy Pierce), aki felesége gyilkosa után nyomoz, akit megerőszakoltak és meggyilkoltak. 

A felesége támadása során maradandó sérülést szenvedett, aminek következtében a trauma előtti eseményekre emlékszik, de képtelen új emlékeket néhány percnél hosszabb ideig megőrizni. Ezt anterográd amnéziának nevezik. Tetoválások, polaroid fotók, különböző jegyzetek, szokások és rutin és segítségével tájékozódik az életben.

A film cselekménye epizódokból áll össze, amiben látszólag rendszer nélkül követik egymást az események, amelyeknek nincs előzménye és következménye. David Bordwell elméletében a parametrikus elbeszélésmódról azt írja, hogy "a film párhuzamosan meséli el a két lehetséges életutat", úgy ebben a filmben a rendező egy életutat két különböző időkeretben párhuzamosan mesél el. Az elsőben a színes képekkel dolgozva hátramenetben lépdel, amiket rövid részletekben közöl a múltban történt eseményekről. A másodikban előre haladva fekete-fehér jelenetekben egy telefonbeszélgetést mutat be, hogy aztán a mese végén robbanás kíséretében ütköztesse a párhuzamosakat. Az egész film 22 színes és 22 fekete-fehér sorozatba osztható, illetve a nagyon fontos nyitó jelenetre, amelynek köszönhetően a nézőben végig ott van a kérdés, hogy Leonárd jó embert ölt-e meg, ezzel folyamatosan növelve a feszültséget a film előrehaladtával. A titkok újabb titkokra nyílnak és ahogy a film végén összeérnek a színes és fekete-fehér jelenetek rájövünk, hogy főhősünk nem mindig viselt drága öltönyt és nem járt mindig Jaguarral. Ahogy David Bordwellnél tanultok "A fordítva elmesélt jelenetek által csak lassan tudjuk kondicionálni magunkat, ahhoz hogyan nézzük a filmet. Nehéz felzárkózni a történetmesélés menetéhez, megértéséhez."

A filmben Nolan a parametrikus elbeszélésmóddal végig kétségek közt tartja közönségét azt illetően, hogy a bizonytalan eredetű emlékek segítségével egy konstruált világot mutat be számunkra, másfelől eléri, hogy a néző ténylegesen együtt kutakodjon az emlékeit vesztett hőssel, olyan feltételek mellett, melyek a főszereplő számára adottak. Ennek a narráció módnak köszönhetően a néző a memóriazavaraival birkózó hős helyzetébe kerül, mivel az epizódtöredékek mindössze három-öt percesek, azaz nagyjából olyan terjedelműek, amilyen hosszú időszakra a film hőse még képes visszaemlékezni, a néző, ha akarja, ha nem, azonosulni kénytelen Leonárdal. A neo-noir műfaj lehetővé teszi a rendező számára, hogy a néző következtetéseit összezavarja azáltal, hogy a narratívát összekapcsolja a főszereplő helyzetével. Figyelnünk kell a jeleneteket, a cselekmény motivációit és a szereplő fejlődését, amely mentén alkalomadtán majd összetalálkozunk egy megbújt utalással.

David Bordwell "Formák és stratégiák" fejezetben azt mondja, hogy "A film stílusmintái általában akkor válnak el a szüzsétől, amikor csak "művészi" motivációval indokolhatók. ... Nos, bármely film tartalmazhat esztétikai szempontból indokolható díszítést - nem helyénvaló kameramozgást, váratlan és indokolatlan színváltást vagy hanghidat. A vizuális művészetekben a díszítés a mű ékessége; ... A díszítés az esztétikai motivációt hangsúlyozza, a műalkotás anyagát és formáját teszi perceptuálisan is kiemelkedővé. ... A parametrikus narrációban a különféle elvek szerint alakuló stílus a film egészét áthatja - ugyanúgy, ahogyan az elbeszélőkölteményt a prozódia, vagy az opera jeleneteit a zenei logika." Míg Godard Éli az életet című filmben a részek elsötétüléssel és számozott feliratokkal válnak el egymástól. Addig Nolan Memento című filmjében a színes és a fekete-fehér részek választják el egymástól a folyamatos történést, hiszen míg a színes hátra fele halad az időben addig a fekete-fehér előre halad az időben. A legtöbb epizódrészlet pontosan azzal ér véget, ahol az előző kezdődött vagy ismét megmutatja az előző jelenet egy részét, de eltérő kamera perspektívából. Ezekkel a kis trükkökkel Nolan még inkább azt szeretné elérné, hogy összezavarjon minket és a főszereplő fejével gondolkodjunk.

A színes meglehetősen rövid epizódtöredékek reprezentálják Leonárd memóriaképességének teljes hosszát és mutatják be a fő történetet, ahogy keresi feleségének gyilkosát. Ahogy haladunk visszafelé a történetben úgy ismerkedünk meg új szereplőkkel és új helyszínekkel, illetve több információt is kapunk a gyilkosság okairól, amelyet a film nyitójelenetében láttunk. A közönség minden új jelenetben újabb puzzle-darabot kap, de ezeknek a jeleneteknek a jelentősége nem egyértelmű számunkra először. Mivel lépésről lépésre kapunk újabb bizonyítékokat így nagyon figyelmesnek kell lennünk egy-egy jelenetnél, hogy kapjunk egy olyan információt, ami megmagyaráz egy konkrét rejtett utalást. Az egyik ilyen példa, amikor a 03:36-nál Teddy mondja Leonárdnak, hogy húzza fel az ablakot akkor ugyanúgy mint Leonárd mi se tudjuk, hogy miért van kitörve az ablak. Erre a választ csak 51:13-nál tudjuk meg amikor Dodd üldözi Lennyt és kilövi az autó ablakát. Ehhez a kis háttér információhoz majdnem 50 percet kellett várnia a nézőnek, hogy megtudja. A másik ilyen példa az arcán lévő két karcolás, ami már a film kezdete óta látható Leonárdon, de fekete-fehér jeleneteknél nem. Szerintem a legtöbb néző azon gondolkodik "mikor került oda?" és "hogyan került oda?" vagyis a néző (én biztosan) kíváncsi mikor kerültek oda azok a karcolások. Ennek a megmagyarázása csak a film zárójelenetében Jimmyvel (Natalie barátja) történő harc alatt történik. Amikor persze meglátjuk, hogy ki is az a "John G." akkor, ha figyelmesek vagyunk akkor emlékezhetünk, hogy ő volt az, akit 34:18-nál megmutat Natalie Leonárdnak, hogy egy rosszul sikerült találkozó után soha nem jött vissza. 

Azonban van olyan is amikor egyből választ kapunk egy-egy történésre. Például amikor 1:07:14-nél Natalie bejön sírva az ajtón és látjuk, hogy folyik a szájából, orrából a vér. Először hiszünk, neki hogy Dodd tette, de a következő jelenetben 1:12:56-nál kiderül, hogy Lenny tette ezt vele. Erre a jelenetre nagyon igaz azaz állítás, amit Bordwell mond, hogy "Nincs olyan biztosan, hogy csak EZ vagy AZ van.". Ennél a résznél fennállt annak a veszélye, hogy kiszámíthatóvá válik a film, de a következő jelenetben a nézők által felállított bizonyos hipotézisek, gondolatok gyorsan semmivé lettek és módosultak.

A fekete-fehér jelenetek segítségül lehetnek a nézők számára, hogy mikor történtek a fehér jelenetek. A legelején teljesen azt gondoltam, hogy azok a jelenetek a színes részek után fognak jönni, de a harmadik fekete-fehér jelenetnél jöttem rá, hogy ez előtte amikor is 16:13-nál látjuk Leonárd tetoválását "John G. raped and murdered". Szóval a nézők korán rájöhetnek, hogy a fekete-fehér jelenetekben leírt és bemutatott események mindegyike a színes jelenetekben szereplő történet előtt történt. Bemutatják Leonárdot a szállodai szobájában, telefonon beszélgetve elmondja saját és Sammy Jenkins történetét, amelyeket a néző számára flashbacként illusztrálnak. A fekete-fehér részek többé-kevésbé egymás utáni visszajátszása. Az utolsó fekete-fehér jelenet színesre vált 1:35:41-nél és tökéletesen illeszkedik a következő és egyben utolsó jelenethez.

A film nyitójelenete az egyetlen, amit visszafele és lassítva játszanak le. Ez segítségül szolgálhat a nézőknek a narratív megértésében. Láthatjuk, hogy a polaroid fénykép kifakul, visszakerül a golyó a fegyverbe és a lövés után Teddy életre kel. A film elején láthatjuk igazából kronológiai szempontból azt, ami a cselekmény végén zajlik. A nyitójelenetben található polaroid egyben Leonárd állapotát is jelzi, hiszen minden új élmény pár perc múlva eltűnik számára. 15 perc elteltével nem emlékszik semmire és üres, mint az a Polaroid, amelyet a kezében tart a nyitó jelenetben. 

A film mögött meghúzódó történet meglehetősen egyszerű, azonban narratív felépítés rendkívül összetett és okos, ami állandó figyelmet igényel a nézőktől. A főszereplő kaotikus és gyenge kísérletei lépésről-lépésre a feleségének gyilkosának megtalálásának rejtvénye az amnéziaproblémájával tökéletesen kapcsolódnak az egész történet elbeszéléséhez. A fordított struktúra film első öt percében kiderül, illetve a színes és a fekete-fehér részek váltakozása. Azonban a folytatást illetően a néző teljesen magára van hagyva, hiszen a tér és idő nincs meghatározva ennek köszönhetően nem tudjuk, hogy a cselekményben folyó jelenetek térben és időben milyen viszonylatban vannak egymásban az elején. Másrészről olyan kérdések merülnek fel és maradnak megválaszolatlanul, amelyeket még indirekt módon se lehet megközelíteni. A film néhány aspektusa többször is megjelenik. hogy a nézők ugyanolyan összezavarodva érezzék magukat, mint Leonárd. Természetesen, minél közelebb kerül a film a végéhez, annál kevésbé zavarja a nézőket, hogy Leonárd nem tudja a történéseket, mert ők tudnak emlékezni olyan dolgokra, amelyekre ő nem képes. Elmondhatjuk a filmről, hogy "A nézőt meghatározó stilisztikai konvenció kialakítására készteti, ami alapján a stílus sem realisztikusan, sem a kompozíció szerint, sem transztextuálisan indokoltnak nem tekinthető. A nézőnek feltételezéseket is kell formálnia a film stilisztikai folyamatairól. A parametrikus film harcba száll az idővel, és a végletekig fokozza a "tériesítés" történelmi materialista filmekben megfigyelt tendenciáját."

Horváth Benjámin